Persze egy ideje foglalkoztat már ez a kérdés. És akkor teljesen szubjektíve:

1. A szerelem maga a valódi, kézzelfogható vallásos élmény. Az agnoszticizmus értelmében azt állítom, hogy isten (A Felsőbb Lény/A Felsőbb Lények) létezése se nem bizonyítható, se nem cáfolható. Az ember számára a tapasztalati világ adatott meg mint egyetlen hitelesen megismerhető, és ezen a körön belül a szerelem az a tapasztalat, ami legközelebb visz a transzcendens élményhez. Hogyan? Az alapvetően önző emberi lény ebben az esetben nem érzi azt, hogy áldozatot kell hozniaazért, hogy érdekei egy másik ember érdekeivel eggyé legyenek. Egyenesen kívánja, akarja ezt -noha ezt soha nem érheti el, mivel a testi egyesülés sem eredményez teljes egyesülést. Különösen manapság, amikor a szerelem fogalma álcaként szolgál a testi egyesülést végső célnak tekintő kapcsolatokhoz. Úgy tűnik, az embernek szüksége van arra, hogy megváljon saját határaitól, és ezeket mintegy "összenyissa" egy másik ember határaival. Ez adja a kiteljesedés élményét, és ebből következően az önzés: hiányállapot. 

2. (ami unortodoxnak tűnhet)- a barátság és a szerelem lényegileg nem különbözőek. Ismét két érdekes összemosás a felelős azért, hogy ezt nem érezzük magától értetődőnek: a barátság fogalma ma többnyire az elkötelezettség nélküli ismerősi kapcsolat megnevezésére szolgál. Pontosan annyira túlhasználják és félrehasználják, mint a szerelem fogalmát. Másfelől a szerelem definíciója is félresiklott- szerelmi viszony az, amiben van testi érintkezés, és közkeletű meggyőződés, hogy ezt nem kell barátságnak megelőznie. Ez téves elgondolás, és ennek belátásához nem kell más, minthogy a mindennapos kapcsolati kudarcokra vessünk egy pillantást. Nem csoda, hogy az emberek barátságaikban és szerelmeikben is olyan tömeges mértékben csalódottak. Csak nagyon kevesen képesek egyáltalán érteni azt, amiről itt szó van. Most pedig be kell látnunk, hogy az "első látásra szerelem" fogalma is csalás: első látásra legfeljebb ösztönösen érezhetjük azt, hogy valaki vonz minket, ezért meg kell ismernünk. Akárcsak a barátságok esetében. Szerencsétlen kulturális fejlemény, hogy az illető neme alapján a vonzalmat azonnal azzal is összekötjük, hogy vajon szexuálisan is vannak-e abban kilátásaink. Többnyire ha az illető velünk azonos nemű, akkor nem tulajdonítunk ilyen kilátásokat, ha ellenkező nemű, szinte azonnal felmerül (vagy éppen fordítva). Mindez meghatározza azt is, később beszélünk-e majd kapcsolatról, szerelemről, vagy "csak" barátságról. Ilyen módon rejti el szemünk elől a szexualitás torz túlhangsúlyozása azt a tényt, hogy a szerelem különálló fogalomként nem is létezik.Amit szerelemnek hívunk, az egészséges esetben barátság, mellékesen pedig szexualitást is magába foglalhat. Így tehát a különbség nem abban áll, hogy egy kapcsolat szerelem vagy barátság, csupán abban, hogy a barátság eljut-e a testiség szintjéig. Ebben a kérdésben meglehetősen szigorú normák szabályoznak minket, és az elérhető szinteket biológiai nemek szerint határozzuk meg. Figyelemreméltó ugyanakkor a társadalomban azon emberek száma, akik egyébként vágynának bármely valódi barátjukkal szexualitásra is, azonban a kulturális normák őket ebben kötik. Ez alól kivételt csak a kizárólagos heteroszexualitás és a kizárólagos homoszexualitás jelent, amelyek nyilvánvalóan kivételek az érzelmi biszexualitás általános szabálya alól.